7g nihil

A Tarrkovszky Bélák élete

 

Csengnek a pengék, járnak fel s alá az acélon. Megfelelő ferdeszögben, odakint pedig villámlik – a foncsorüveg csak annyit enged látni, hogy időnként fel-felvillan a lichthof. „Mindjárt megyünk haza!” – kiáltja valaki éjfél előtt nem sokkal, pontosan hallani a hangján, hogy maga sem hiszi el ezt annyira. Páracsepp hízik kövérre a percmutató hegyén, az óra szerkezete nyögve küzd az egyre nagyobb súllyal, ahogy az a kilencestől a tízesig próbálja felvonszolni magát a számlapon. Huszonöt percbe telik neki. Mikor pedig eléri a tízest, az eddigre kristálygömbnyi daganattá duzzadt vízcsepp legördül a mutatón az óra közepéig, ott szemhunyásnyi időre megpihen, aztán a csempére hullik és elterül. Míg az idő új erőre kap és gyorsulni kezd, megnézem magunkat a padlón keletkezett tenyérnyi tócsában visszatükrözve: pirosra sültünk valamennyien, bambán kapkodunk, imába foglaljuk a káromkodást – kötényekben állunk, tányérra teszünk mindent, amit tudunk. Aki megeszi, megeszi, aki nem, nem; csak annyi biztos, hogy sem idő, sem tér nincs a helyesbítésre.

(Írtam, az volt a munkám. Naplót írtam az írásról, azt szerettem csak igazán. Aztán véget ért a munka, és akkor meg arról írtam naplót, hogy milyen volt, lenne, lehetne írni (ekkor már kezdtem eléggé hülyén érezni magam), majd a szövegszobrászat teljesen kikopott az életemből. Lassan egy éve, hogy magukra hagytam a szavaimat. Most az a munkám, hogy embereknek főzök. Lassan harminc leszek, mire legalább a konyhanyelvet megtanulom.

 

 

még, még, még »

 

Puhatollú krimi-író, olyasvalaki, akinek hőse döfés után megforgatja kését a vajban. Persze hidegvérrel, és ez itt, sem mint éjjeli szösszenet, sem mint valami nagyobb lélegzetű szövegfolyam felütése – szóval sem valahogy, sem valamiért, sem valaminek; megkockáztatom: az Istennek sem akar összeállni. Az előzmény amúgy eléggé baljóslatú, noha tragédia épp nincs még, noha tragédia épp nincs már, azaz voltaképp nincs semmi különös, hacsak az nem, hogy már nem tudni, mióta esik, ahogy azt sem, még meddig fog. (Megkockáztatom azt is, hogy e bejegyzés legépelésének napján igazándiból nincs mit félni az esőtől, annyi bárka kínálkozik (csak) a Jászai közvetlen közelében: felfér minden élőlényből egy pár, plusz mindegyikből egy harmadik, élelmezési célra – épp, ahogy szeretjük. Egy tyúk, egy kakas, egy grillcsirke.) Buda eltűnt a párafüggöny mögött. A Szent István park környékén bóklászom ezen a délelőttön, a Duna felszíne feszített víztükör, gombostűfejnyi cseppek zizegnek halántékomon, a tompa idegesség mértékegysége akkor, ahogyan most is: leütés/perc. A kocsmában pedig mindig van egy öregasszony, aki mindig arról mesél, hogy őt a piacon mindig kifosztják. Ami pénze van, azt ott mindig elveszik tőle. Ezért a kocsmában mindig nem tud fizetni, amikor meg tud, akkor mindig a kocsma fosztja ki. Úgy foglalhatjuk össze, hogy az öregasszony mindig „kifosztás alatt áll”. Ez például lehetne amolyan „tányér szélére tolt” krimi felütése – gondolom magamban, meg hogy puha, akár az olvadt gumi, s hogy végtére kezdetnek jó lesz. Hogy lesz hová alászállni. Továbbá, ha van zsebtolvaj, hát zsebbűnügynek is lennie kell. A trolibusz áramszedőjéről egy kövér igazgyöngynyi vízcsepp zakóm vállára pottyan lustán, és ott aztán hosszan megül, elkísér egész a Lehelig.

 

még, még, még »

„Volt egy csomó remek első mondatod. Régen.” – nagyjából így kezdi, s ezután nyakunkba vesszük ezt a vészterhes éjjelt, már csak amúgy a rend kedvéjért. Augusztus közepén aszfalton, macskakövön, aztán meg földúton járunk, kocsmákba térünk be: olyanokba, hol a csapos ismeri a jövendőmondás valamennyi finom trükkjét, és valami már-már megfejthetetlen eleganciával azelőtt kiválasztja italunkat, hogy kérnénk. Aztán kitölti, mi pedig mohón isszuk. Egyre több szokás tesz minket rabjává – reggeli és éjjeli fohászaink éppúgy szaporodnak és sokasodnak, ahogy a gyógyszerek a csöppnyi szekrényen, közvetlenül az ágy mellett. Egyelőre fehér és sárga bogyók reggelente, később, az idő (!) előrehaladtával a színek és a napszakok spektruma egyaránt bővül. Könyvet viszünk a fürdőkádba, s merő véletlenségből épp ma reggel olvassuk el a habok közt azt a mondatot, mely Kerouac egész munkásságát nagyjából tökéletesen jellemzi: „Akár a szemem lehunyhatnám, s az idő elvezetné a kocsit”. Hümmögünk, mantrázunk, „sazidő” – mormogjuk, mikor leengedjük a vizet, a lefolyó pedig részvétlen szörcsögéssel zabálja fel a fürdőhab valaha délceg tornyait. És hogy kicsivel később szenilisek vagy gyermetegek leszünk-e, az javarészt eldönthetetlen; ám egy dolog bizonyos: ellenállhatatlan vonzalmat érzünk majd olyan „szelíd dolgok iránt, amilyen például egy fa árnyéka”. És egyre kevésbé törekszünk arra, hogy pontosan idézzünk… „Elmész te a picsába.”…

…És ebben eléggé igaza van, mármint abban, hogy elmegyek a picsába, mert mondjuk ún. költői képpel élve mi az, hogy a direktorúr alszik, míg a cirkuszi oroszlán speciel megdöglik a porondon – vagy ha nem is döglik meg, legalábbis elhullajtja valamennyi fogát mutatvány közben. És közben szól a dal, hogy „a pihék szőrök lesznek, a seggek óriások, betont kever az idő, fogcsikorgatva ások”. És hogy egyre tompábban reagálunk, hogy késve rándul össze a pupilla, ha a hajnali napfény a redőny felhúzásakor belevág; hogy későn reagálunk például arra a tényre: a redőnyt kár volt leereszteni egyáltalán, ébredjen csak az ember a madarakkal, amíg ereje engedi. És így tovább. Hogy egy nagy rakás égnek eresztett fohász (világunk állása legalábbis erre enged következtetni) elakadt a troli vezetékeiben, a tévéantennákban, párat meg faágakon látok csüngeni Újlipótvárosban, nejlonzacskók között. Hogy hát végtére amit dolgozik az ember, az nem igazán munka; amin pedig itt munkálkodunk, abból nehézkesen születik dolog. Hogy a töketlenségnek se vége, se hossza, amit pedig szó szerint kell venni. És esetemben az még, amit ő merő jószándékkal meg is jegyez, hogy „nem vagy önmagad lassan két éve”. Hát nem. Lassan.

…Nem tudom, mióta, azt pedig végképp nem tudom, miért, mindenesetre ősztől-őszig számolom az éveket. Úgyhogy ez a mostani számomra apránként véget ér – örömmel jelentem, hogy ipari mennyiségű alkoholt fogyasztottam, temérdek adósságot halmoztam föl, illetve nem csináltam az ég adta világon semmi hasznosat az elmúlt esztendőben. Azt az egyet leszámítva, hogy leltárba vettem mindezt.

…Komolyra fordítva a szót: annyi tűnik momentán bizonyosnak, hogy inni, aludni, gyászolni örökké nem lehet; hogy jön az újév ősszel, s hogy van tervből rengeteg, hogy újfajta bizsergése van a tenyérnek, hogy a száj másként harap már, s az orr másként szimatol. Várom tehát a legszebben világított évszakot. Legjobbakat a Kedves Olvasóknak, szeptemberben írok újra. Juppijájé.

Mintha nyálkás lenne, mintha meztelen csiga mászott volna rajta keresztül – gondolja majdnem minden éjjel közvetlenül lefekvés után, noha az igazság sokkal kézenfekvőbb: a rézcsap, melyen ujjai botorkálnak, egyszerűen csak hideg, illetve terhes (épp) a keze által ráhagyott milliméteres zsírrétegtől. Feszület és falpenész, repedések finom hálója orra előtt, évtizedes festékmorzsák a megbarnult textílián. A csipkefüggöny anyagból és hiányból rakott szövedékén úgy mászik föl a narancsos fény (nem a lámpa, a lampion ős öreg narancsos fénye – szokása gondolni ezt is kései órákon), akár a pók: minthogy szándéka ismeretlen, adódik ok félni tőle. Mellesleg ilyenkor szokta átgondolni a napját az öreg Áminth Aladárné, kevés türelemmel („ólomsúly húzza eddigre őt az álom felé”), ám annál vehemensebb kötelességtudattal sokat próbált lelkében. A bőre már zörög, s átereszti a lámpafényt – az utolsó búvóhely tehát (persze, a test) majd minden szempontból elvesztette eredeti funkcióját, amire anno, ha egyáltalán, szánva lett. Egyik kezével könyököl, támasztja kócos fejét, hogy e kócos fej megnézhesse szemközt a feszületet, a falpenészt, a lámpafényt a nyáresti huzatnak feszülő függönyön, ahogy az fölfelé kapaszkodik; s hogy ez a fej gondolkodhasson is az eltelt napról, mert valami mindig adódik (a szeme sarkából látta ma például a fogadóórán, hogy az unokája neve mellé csillagot tettek az osztálynaplóban – a szándék nem ismert, ok van félni, ld., mint fent). A másik kéz pedig ugyanekkor a hűvös, nyálkás rézcsapon babrál, közvetlenül a fül mögött, a hatalmas, őszes konty árnyékában: nagysokára határozott mozdulattal fordít rajta egyet, s a koponya finom nesszel nyílik föl, akár egy száz éves zsebóra fedele. Alig negyedórával ezután az öreg Áminth Aladárné békésen alszik, vakfekete álmot lát bármiféle cselekmény nélkül – a csipkefüggöny libben olykor, s a keletkező résen behulló holdfény megcsillan a tápsóoldat felszínén, melyben az asszony megfáradt agya ázik pirkadatig egy lavórban az éjjeli asztalkán (nagy úr a megszokás, kiváltképp öregkorban).

 

 

még, még, még »

 

„Íme, a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell” – beszélnem kéne tudni a nyelveteken, megvallom. Elkezdeni, vagy éppenséggel befejezni kéne tudni a csavargást, és akármelyik is legyen e kettőből: valamelyiket illene jól (a) véghez vinni. Figyelni kéne tudni legfőképpen, idomítani az embert (ami körülbelül annyira okos ötlet, mint kutyaiskolát nyitni a húsbolt raktárában) – az élet megannyi habcsók, az élet a kapitány hangja negyedórányi kilátástalan zötykölődés után; a kapitányé, aki kipislant balszemmel a felhőkre, aki jobbszemmel a magasságmérőt nézi, s aki a levegőben repkedő további kapitányok rádióforgalmazását hallgatja, miközben ő maga fogalmaz: „repülési magasságunk 11300 méter, felszínhez viszonyított sebességünk 820 kilométer óránként, Budapestről mérsékelt szelet jelentettek, csendben képződnek a délutáni gomolyfelhők”. Nehéz a habcsókot megfogalmazni. Gdansk környékén viharok garázdálkodnak, a szikrázó felhőcsúcsok alatt jól látható az idő járása: mélységesen mély, fekete kút – alant alighanem kinyitották már az esernyőket. Megmerülünk és felbukkanunk, mellé-mellé pisil a légi utas a repülő mosdójában, míg elhúzzuk ünnepélyes, habár kicsit bizonytalan, girbegurba (így képzelem) fehér csíkunkat a Tátra felett. …„Be kell-e dörzsölni borssal is a karajt, ha hagymás szelet készül?” – kérdem egy héttel korábban nagyanyámat, akit most, a tárgyalt repülős epizód idején a szárny mellett látok elsuhanni: mikor mi megkezdjük a süllyedést, ő felfelé indul, mosolyog, s immáron kicsit sem érdekli, hogy eleredt az orra vére. Van, aki tesz annyi jót életében, hogy utána (így képzelem) kedvére repkedhessen.

 

 

még, még, még »

 

Harmadszorra csévéli le a fejhallgató kábelét, s harmadszorra csévéli vissza ugyanazt – a tempó tökéletesen egyforma lejtmenetben, hegymenetben egyaránt. Milliméterekre a szakadozott linóleumtól, a füles megáll remegő lebegésében, majd fölfelé száguld ismét, mintha valami gyermekded, terepasztalra optimalizált tornádó szippantaná azt fölfelé. S ő ott aztán csak ámul, egyre mélyebben csak ámul – bambulásnak tetszik amúgy első felületes megfigyelésre, mint ahogy közel minden, mármint minden, minden ennyire gyöngécske (értsd: ennyire kevés wattos) megvilágításban, szúnyogtetemek tömege közt. És ami tán a legfontosabb: fennsíkon, fafurnér bódéban, egy sötét rét partján. Belekap a szél az alkonykék napernyőjébe: a textilből apránként ki-kirohadó ujjbegynyi területecskék, az (egyelőre még) rozsdabarna foltok egy ritmusban libbennek fel és alá a köribéjük gyűlt rovarokkal – szalagavató-tánc makettparódiája, parányi revü eltompult reflektorfényben, ízelt lábak rúgnak olykor a szürkülő ég felé, egyszerre. A bekötőúton mintha valami óriásdongó döngene, s a mélyen egyenletes hangban benne foglaltatik pár ágyúlövésnyi dörej is (amúgy szünetjelként), késleltetve jut el füléig a rovarirtás összetéveszthetetlen ricsaja, melyet ő most a partról hall, s melyet e sötét rét kellős közepén végeznek azok a bizonyos „avatott kezek”. Szögletesen lép ki a hevenyészetten lerakott járdakövekre, melyek összességét ekkor már így hívja: veranda – megdermed, s összerezzen, ha távoli bomba kioldózsinórjaként (gondolja elkapkodva) megcsillan előtte térdmagasságban a pókfonál.

 

még, még, még »

 

„Nem erősségem az összefüggés” – pedig hát rettentően próbáltam én (három körül nehézkes már rendszerezni – persze); a bor túl savas és túl sok a rovar, a szomszédban vagy házibuli, vagy pornófilm-forgatás – a hangok sava-borsa a falon túlról: fájós kéj és kéjes fájás. (Nagyjából egy centivel a „túlról” szó és a kettőspont alatt bogárka sasszézik a monitoron, felfelé indul, s nekiszalad a „túl” és a „sok” szavak közt eddigre kényelmesen pihegő szárnyas hangyának, aki erre első rémületében továbbáll – feltételezem: keres egy másik lakást, másik monitort, más szavakat, stb.).  …Kicsit azon is gondolkodtam, hogy – mint anno – kimászom az ablakpárkányra, majd elnézem a Dunát – a folyását innen látni nem, éppenséggel csak tudni lehet. „Férges gyümölcs az éjszaka”: túl sima modorú, egyúttal túl feszült ahhoz, hogy valahol egy zivatar ki ne pattanjon belőle. (A folyamszobrász-szakkör egy-két lelkes tagja még ilyenkor is a rakpartokat rója, s méricskéli az íveket; a vízügy egyik ártatlan, ámbár túlságosan lelkes dolgozóját madzagra fűzött mentőövvel eresztik alá, hogy megmérje: hány méter van innen a tengerig. A ventillátorszél surrogása és a csend közé egyre többen javasolnak egyenlőségjelet (tenni), a folyton rövidülő és rövidülő szoknyák pedig olyasféleképp kapnak helyet hírműsorokban, mintha egyenesen a nulláig rövidülhetnének (holott pedig de ha a szoknya hossza X, akkor X mindig nagyobb, mint nulla, mert ellenkező esetben arról beszélünk, hogy szoknya, mint olyan: nincs).) Veszélyes, viszontagságos szókapocs ez a „nyári éjjel”.

Vattacukor és békalencse. Tükörponty.

(Közben szépen apránként reám hajnalodott, s igen finoman, puha ujjbeggyel lettek fölkenve grafitporos felhők a keleti égre; ugyanazon a sávon fut a lemezjátszó tűje, nem közeledik a lemez közepe felé – ugyanazon a sávon fut, mióta élek: körbe-körbe játssza a madárfüttyöt reggelente.)

 

Színes szélforgók baljóslatú perdülete: noha az ég még foncsorüveg és kocsonya, ez a körkörös mozgás avatott szemnek már igen sokat elárul. Vagy legalábbis éppen eleget. Máskülönben átható még a csend, s máskülönben olyan mély, hogy „nem fogja a vers” – ülünk emitt egynéhányan mellesleg, és aztán tollal meg papírral esünk neki (ki mit szeret), csak éppenséggel ezt itt megfogni lehetetlen: nincsen sikamlósabb, nincsen sebesebben csúszó, nincs pimaszabb, mint az éjjel, pont vihar előtt. Az élmény megírására tett összes kísérlet (persze, és kicsit azért mentegetve magam) hősies, reménytelen próbálkozás: szókupeckedés. Pont. De - > Hanyatt őrmester épp ebben a percben esik be a sivatag peremén álló legutolsó bisztróba, csizmáján megül por és homok – száraz a bőr és barátságtalan, akár a dörzspapír. Ő már eddigre kitapasztalta a szélkerekek forgását, s így most egyre növekvő aggodalommal tekint erre a fentebb említettre, ahogy az a „csillagokkal kikövezett” égbolt alatt lassanként forogni kezd, noha szél nem fúj, noha foncsorüveg, noha kocsonya a levegőég. „Valami alighanem el maradhatott hibázva” – mormogja, s hosszan és laposan néz vissza az ajtóból a dűnék közé.

még, még, még »

Keleti töredék, teszem azt, ülés a metrón, indigókék, meg aztán egy pillemód heverő cédula: (a férfi agyában térkép vagyon) a képernyő kékjétől valamennyire északra, valamelyest kedves szókapcsolattal a hátán; döglött molylepke a jegyzet, de jegyzetnek jegyzet azért mindenáron – „Berentzen” márkájú vázlatcédulán ákombákom betűkkel. Tegnapról, tegnapelőttről való a maradék talpraesett felírás, mely egyszersmind gerince és szülőanyja is kívánna lenni az alant következőknek, s imígyen szól (némi bogarászás után): „a szeretet szarkalábai”. És a visszaolvasás pillanatában természetesen oly sok megjelenik (mégis): a porlepte ráncok metrókocsiban, köröttük a léggömbnyi arc, a léggömbnyi arc mellett a másik, frissebben, de még inkább elbambulva; apa és fia lesz e kettő majd – hátrébb elívelt sarkú üveg, mögötte az utolsó felszíni metrómegálló (Pillangó u.) épp alászállás előtt; és még némi számadás, hogy oda honnan, s hogy onnan majd hová. És zümmögése valami benső diktafonnak, mely igen finom szerzet, ám elnyomja a vaskocsi meg a tonnás dugattyúszél zaját – azt azért igen nehéz volna e reggelen elfelejteni, hogy (ha ugyan egyáltalán, hát akkor) miféle célt szolgál az írás „újból való elkezdése” – ismét leülni ide metrózás után hetente, s aztán farzsebből kilógó vendéglátós cetlik nyomán írni, írni, írni. Mert most ezt bizony megpróbálom megint. Köszönet érte annak, akit illet, hogy megengedte meglátnom például az ablakon bekukkantó szigorú panelházakat; még aránylag reggel, még aránylag korán. Még aránylag felbecsülhetetlen, hogy mi-minden előtt.

még, még, még »

 

Behozzák, körülbelül valahogy úgy, mint – mondhatnám akár – egy zsák krumplit, Ibolya néni integet a messzeségből, a tekintete határozottan foncsorüveges, gesztikulációs rendszere (kiváltképp gondolunk emitt a szemöldök nem szokványos mozgására: föl s alá, teljes sávszélességben a szem és a paróka között) zavarba ejtő, és ez igazából a kisded leadása illetve állományba vétele után sem változik meg lényegesen. Más kérdés, hogy Ibolya néni nem bír komoly befolyással, már ami a kisded sorsát illeti, ugyanis ő nem óvónő, hanem konyhás: a kisded középső csoportos, és középső csoportban még nem tanulják meglátni a konyhásnőket. (Én persze – tehát e sorok írója – látom ám a jelenetben megbúvó tragédiát: minek is szépíteni, hogy mennyire láthatatlan valójában ez a bizonyos Ibolya néni, holott generációkat etetett, s a keze ettől kérges, ettől foncsorüveg ama valaha édes, mély tekintet, mely még leánykorában megbabonázott ezt-azt, satöbbi.) Mérgében magára is csukja az ablakot, napraforgómagok peregnek alá az aszfaltra, „akár a tavaszi eső”. És aztán csak sokkal később, ha úgy tetszik: egy egészen más dimenzióban találják meg helyüket újra a dolgok, s lesz otthon a kisded – a kétszintes épület (pöttömpanelnek volna célszerű hívni) előcsarnokában, ahol úgy teremt atmoszférát a frissen kiborult ivólé szaga, akár kocsmában a szeszgőz és a cigarettafüst (kölyökpezsgő és cigirágó ugye van; kölyökvodka és hasisnyalóka meg nincs [?]), Xénia néni pedig nem hord melltartót, pedig illene, mert ezt még az ovisok is érzik (noha ezt még középső csoportban nem tanulják meg tudni), hogy az a két csupasz bálna a fehér köpeny alatt, az merő egy zaklatás. Xénia néni pedig reggelente tárt karokkal fogad mindenkit, nem részletezem.

 

még, még, még »

Elkaphat például egy murvás úton egy bizonyos tó partján, nyikorgathat ott hintát, vagy felőlem susogtathat nádat is akár, eszköze lehet bármi, ami kezére esik. Akár elkísérhet az utolsó kocsmába, és lehet ő az asztal, hogy könyököljek rajta, miközben a legelső villamos dübörgése is valahogyan mintha ő volna: figyelmeztethetne ekkor szelíden; terpeszkedő gyűrű lehetne például a bor felszínén, vagy elnyomott cigaretta, ami „tétova artisztikummal” pöfékel még jóval azután is, hogy az elnyomó aludni tért. És mondhatná, hogy „na most már menjél haza”, és bár kicsit sem szánná ezt parancsnak, én mégis készségesen engedelmeskednék – máskor meg szörnyen várnám, s akkor valahogy nem jönne el csakazértsem. Öncélú mutatványba kezdenének itt az óra mutatói: három fonálvékonyra hízott, esetlen balerina, ahogy fogcsikorgatva darabolja az időt (amiről ilyenkor eléggé megoszlanak a vélemények, hogy lényegében az van-e, de persze a gyakorlat mintha valamelyest igazolná), és szájába adna ilyesféle kérdéseket a túl korán nyitó trafikosnak, avagy a túl későn záró kocsmárosnak: „már ilyen korán?…”; „még ilyen későn?…”. De.

Lelkesen pucol, fényesíti a nagyvilágot – nem tehet másként. Én pedig felhajtom a gallért, megyek át egy éppen megújuló (de aktuális állapotát tekintve kibelezett halhoz hasonlatos) hídon, az eső túlontúl ónos; lila jég a pirkadat. A szemközti dombok mögött feltételezhetően hozzálátnak disznót vágni. Emitt pedig meglódítja buszát a sofőr hajnalban, felmossák a büfé padlóját, tábla lóg az üveg mögött: „ZÁRVA” – nehogy lépre találjon csalni valakit a benti mozgolódás. És amúgy lehetnél felőlem beázott cipő, lehetnél felőlem növény is, ami kibújik a járda repedéséből, aztán (lássunk csodát) előbb hoz termést, mint az összes többi. Aztán felőlem lehetnél jéghártyás tócsa is, vagy parkerdei tündér, aki felül velem a Fogaskerekű Vasútra (ma már így hívják: 60-as), és levigyorognánk a várost abból a nagyobbfajta messzeségből – de lehetnél például illedelmes gondolatjel is a szövegben, amit akkor írok, mikor (akarva/akaratlanul) bevilágítod a szobát. Szeretlek, Napkelte!

(A többi csak vízözön.)

Molesztál egy szó napok óta, jön utánam az utcán, ha hátranézek, elbújik – meglehetősen könnyű dolga van az elbújással, mert „a valóság az álcája”; ragad és kuruttyol, akár egy aszfalthoz fagyott Trabant. Nem kimondottan jó szó ez, még akkor is izzad a hónalja, mikor az amúgy legkeményebb hidegeket túlélő kollégák (nem feltétlenül a „szeretet”, de mondjuk, felőlem legyen akár az is) már réges-régen kristállyá dermedtek, szétrepedtek, s végezetül fagyott aprólékként hullottak a kanálisba. És még csak nem is szellemes, így hangzik: latyakszafari; kössön rá hát masnit, akinek még nem kék az ujja (ezt, persze, mint képet, komolyan tisztázni kéne; na de ha éppen arról van szó, hogy nem éri meg tisztázni, mert hát ennek lételeme a szurkos hó, vagy az ólmos köd, akkor egyszerűen hogy?). Innen kezdve az alant kezdődő szöveg jelentős hányada arról kénytelen majd szólni, hogy miről nem: hogy miért nem szól sem karácsonyról, sem lábtiprásról, sem a szeretet (fagyálló szó, ld., mint fent) ünnepéről, sem arról, hogy a szeretet ünnepén a szeretet már egy ideje miért nem teszi tiszteletét – ha nem. Hanem arról sem fog szólni, hogy unom az egészet, mint ahogy arról sem fog szólni, hogy unom, hogy unják (mármint ugye azok). És ha ügyes leszek, majd arról sem fog szólni, hogy azért ez végül nem szól semmiről. Mert azért de.

még, még, még »

 

Ő meg csak, persze, üti az ebet a karóhoz. Továbbra is. Nem vakkant, nincsen rá érkezése; balkánról jött, ez ilyen balkáni bolgár. Eszik, alszik, hálófülkése van, amiben kiegyenesedni nem lehet, na de (itt beszúrásképpen jön egy kövér hehe: nevetésféleség) ugye nincs az a nagy hegy, amit fektében ne lehetne volna megmászni. Vagy fenyő, amit fektében kivágni ne lehetne volna, vagy mit tudom én (ti. József ezen a ponton a baszásra gondol, illetve azokra a nőkre, akik nálánál, és főként a bolgár kamionsofőrnél magasabbak, ámbár fekvő helyzetben pont beférnek a fent említett hálófülkébe). És hogy idáig ér, akkorát kacsint: felrebbennek tőle a varjak az árokpartról. Ekkor már húsz perce állunk, s nézzük, ahogyan állnak mások is. Mert ez – kérjük szépen – STAU; tehát egy alapvetően rohanásra tervezett útszakasz azon állapota, mikor rohanni éppen akkor és ott nem lehet, s mikor az egyhelyben maradni kényszerült utazók barátkozni kezdenek egymással. A többségük kamionsofőr. Ők a kisbuszossal és a taxissal még csak-csak, na de az átlag személygépkocsis páriákkal már alig-alig; persze (szokás szerint) kivéve a hacsak: amennyiben hátulról száll ki az ember, még feltételezhetik róla jóindulattal, hogy nem tehet róla: nem volt pénze, nem volt esze, ittas, miegyéb. Én hátulról szállok, velem elbeszélgetnek, míg egy májsárga mentőhelikopter elrebben fölöttünk, s leereszkedik ott, hol a dugó eleje lehet. József köszöntésképpen azt állítja délelőtt tízkor, hogy ebből délutánozás lesz – látott már ilyet. Meg is látszik rajta különben, hogy látott.

 

még, még, még »

 

Van persze ugye annak valami diszkrét bája, hogy gyilkosságról írni. Megvonni némi párhuzamot, levonni némi következtetést (ma általában olyan az ölés, mint tegnap és holnap között többnyire lenni szokott), mindenesetre vonni kell: vonni, vonni, vonni. Beterelni karaktereket bizonyos könyvtárszobákba; ott pediglen szájába adni a bajszosnak pár mondatot (hogy ez, ekkor, így, úgy, ezért és ezért). Kell tátogás, mert aki krimiben nem hal meg, ölni pedig impotens: az tátog, illetve a haját birizgálja. Miként az író – az sem öl, az sem hal. „Itt élned hal.” Ellenben mélyebb fajta morális válság van kialakulóban: mert egyrészt tudvalevőleg a Jóisten sem ment meg attól a gondolattól, hogy (nevezetesen) ezt az egészet a végén még valaki komolyan veszi – másfelől: szépen megfogalmazott (noha fiktív) emberektől nehezünkre esik úgy megszabadulni, hogy egy kevésbé szépen megfogalmazott emberünk – teszem azt – fejbe dobja őt kővel. Az író kezéhez vér nem tapad, a megírottak majd apránként megölik egymást. Nincs szöveg, ami csupa móka.

 

Akit a végén fejbe dobatunk a kevésbé megírt mellékszereplőnkkel: „irodalmi lelkületű” sálas ember; vonaton ül, épp az imént húzta le résnyire a fülke ablakát – mellesleg napraforgótáblán robog keresztül vonatostul, feltételezésünk szerint száznegyven kilométer per órás sebességgel. A statisztánk által elhajított kő körülbelül hatvan kilométer per órával repül – sajnálatos módon azonban (amúgy ez a robogó vonat és a repülő kő pályája közt bezárt szög miatt alakul majd így) e két érték majdhogynem összeadódik. A szépen megfogalmazott főhős fejébe így közel kettőszáz kilométer per órás sebességgel csapódik be az elnagyoltan skiccelt kő, melyet közepesen kidolgozott mellékszereplőnk a vasúti töltés oldalából a vonat felé hajít.

 

A történet hátralevő része innen az utóbbi szereplő személyazonosságának pontos megállapítására szorítkozik. Én pedig arra szorítkozom, hogy mihamarabb elkészüljek, és mehessek aludni napkelte előtt. Elrottyantok egy könnyet hőseimért – tanulság nincs, megfejtés van.

 

           

 

Fogalmaztam én eleget. Fogalmazok én eleget. És annál még többet is. Betelt a pohár.

Az eredeti felosztás valaha úgy nézett ki, hogy felböffentem ide életem mindenféle közepesen izgalmas részleteit, egy másik blogot pedig azért üzemeltettem, hogy oda kerüljön az úgynevezett termék: a novella, tehát azon szavak szövete, melyet megszövök tudatosan egy rommá ült karosszékben.

Nem voltam következetes: ezt a bizonyos másik blogot lelőttem, aztán ide raktam mindent. Most úgy áll a helyzet, hogy megszületett bennem az igény a naplóírásra, magam sem tudom, miért – szerepcsere következik: a vázlatot, az írásról való írást ide rakom; a kész novellát elmentem egy szebb jövőnek; életem közepesen izgalmas eseményeit pedig lejegyzem ott, hol valaha az ún. végtermék volt olvasható. Akit érdekel, kövesse – újat lép a bálnaléptű. Szarok a farmra, bazmeg.

És ezt hallgatom ma egész nap:

 

  

 

Legyen mondjuk. Mostanában jellemzően így kezdődik. Ilyen az óvodás munkája a homokvárral és a vödörrel, ahogyan az Isten munkája is sok szempontból hasonló. Mondjuk: legyen. Az ember rendszerezni kénytelen, ahogyan szépen lassan magára marad. A tévébemondó hangjában olyasfajta búgást fedezek fel, amilyet még addig soha – elsőre épp annyira feltűnő, akárha kora reggel az ágyam mellett porszívóznának, másodjára már hallani akarom, de sehogyan sem sikerül. Aránylag biztos jele ez a másnaposságnak.

Innen legyen mondjuk az, hogy nekiállok peremek alatt baktériumot ölni: kisúrolom a kádat, vizes kézzel összekócolom magam (nem másnaposnak, hanem kócosnak szeretnék tűnni – itt kezdődik valahol a felelősségteljes gondolkodás ugyebár). Habfürdőt veszek a Thurzó és a Pannónia sarkán, a legnagyobb habfürdőt; XXL – e három betű olyan tömbszerű a flakonon, akár valami betongerendákból álló tankcsapda, az alatta heverésző kövérkés karakterek ugyanakkor mézes kényeztetést ígérnek. Annyi, mint kilencszáznyolcvan.

Veszek kávét is, bár utálok kávét inni, illetőleg nem is szabad – „nem is szabadna”, mint mondják; ellenben én most tiszta szívemből mégis meg szabadnék inni egy kávét, s körbejárni a parkot legalább kétszer aztán. És kiiktatni minden létező ürügyet a munka elbliccelésére.

 

„Egy rakás korhajnali szurdok: úgy fonódnak egymásba, akár fejtől lábig alvó néhai szerelmesek. Patak és vonatvölgy. Szürkül ugyan, de mintha nem gondolná még teljesen komolyan maga sem: átlátszó a december, s a szemhéj nyílása után egy ideig még minden mélyen esetleges. Csak akkor szilárdul meg, mikor kiszállok, végigtiprok milliónyi murvakövet, rágyújtok, s konstatálom, mindegyik pontosan a maga rendelt helyén hever. De úgy, hogy nem tudok belerondítani rendszerükbe, rugdossam őket bármeddig. Nem mintha ekkor még egyáltalán bármibe bele akarnék rondítani, noha, hogy idegen test vagyok ezen a tájon, már az első lépések megtétele után világosan látszik. És látszik az is, hogy nehéz ügy lesz naplót írni olyasmiről, ami lehet, hogy nincs.”

 

még, még, még »

addig ellenben nézzétek ezt, bár a többség már feltehetően ismeri:

 

Amúgy kurva szar, arányaiban ez vicces. Arról van szó, hogy X Temetkezési Szolgáltató Kft., aki szarban van. A felszámoló tehát "nyilvános pályázati felhívás"

útján értékesíteni kívánja az adós gazdálkodó szervezet tulajdonát képező

- 6 db szlovén típusú koporsó.

Irányár 400 000 Ft + áfa (négyszázezer + áfa).

A cég mindamellett több lábon állt; tevékenységi körébe tartozott például fényképészet, hirdetés, máshova nem sorolt felnőtt és egyéb oktatás, m. n. s. egyéb közösségi, társadalmi tevékenység... Már az ún. fő profilon kívül.

Kiemelés tőlem.

Behajtási osztály, első nap. 

 

 

vidám, nevetős

 

Piros fogas kapaszkodik: hegymeneti sebessége harminc km/h körül; gling-glang – mondotta anno, mielőtt vajpuhán becsukta kétszárnyú ajtaját. Felhőbe ütközött félúton, s komótosan áttörte azt nem is sokkal az erdei iskola fölött – a felhő belseje olyasmi, mint a mocsár pirkadatkor: fojtottméz, tejüveg, hidegnyák. Borzasztó gyorsan megnevesít mindent, ami belemegy. És ott aztán se híre, se hamva a kinti kecsességnek, a vattasziluettnek meg az égi báránykának (szürkebárány – nincs jobb jelző a rétegfelhőre), ott aztán nem lehet felnézni, s angyalra, csuklyára, delfinre asszociálni. Zord hely a felhő belseje.

 

A hegyen persze mindez megszokott, s apám háza hegyen áll. Ott ködlámpát szerelnek a kapuk fölé, hogy mindenki eljusson hazáig, aki odakint csatangol, mikor az egyik nagydarab megfeneklik, majd elkezdi szisztematikusan elmaszatolni a navigációs referenciapontokat. A hegyen megszokott, Újlipótvárost ugyanakkor elkerülték idáig a felhők – tán nem volt itt semmi olyan, amin meg tudtak volna fenekleni. Se domb, se tévétorony.

 

Valami történt. A Thurzó utca réges-régi levelezőlappá homályosult – ezt látom balra nézve, kibambulva az ablakon: ezt látom, hogy nem látok semmit azon kívül, ami legfeljebb novemberben lenne „művészileg indokolt”, hogy párába bújtak a fák, akár valami jéghideg gőzfürdő kérges törzsközönsége. És nyomdokvize van az első trolinak (bár maga a troli szinte nem is látszik), ez a korai köd pedig vízcseppről vízcseppre görgeti a rettenetes csörömpölését. Utcától a fülemig. A szürkének rengeteg színes árnyalata látható most, ahogy körüllengi a lámpák okkersárga auráját.

 

Itt van az ősz, itt van – durva.